A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk egyik népszerű témája – főleg a fejlett országokban –, hogy az emberek csendre vágynak, azonban nem lelik meg azt. A bömbölő forgalom, a telefonok folyamatos pittyegése, a buszokból és vonatokból is látható digitális hirdetések, a már kiüresedett irodák még mindig zajongó készülékei: mind-mind egy kimeríthetetlen feszültség- és egyben zavarforrást alkotnak. Az emberi faj fárasztja magát a zajokkal, egyúttal azonban vágyik is ennek ellenkezőjére: legyen az a vadonban, a tengeren vagy egy nyugalomnak és éberségnek szentelt elvonulásban. Alain Corbin történészprofesszor írói munkáját akadémiai mentsvárában végzi, Erling Kagge norvég felfedező pedig havas, kietlen tájakra visszaemlékezve teszi ezt: Corbin a Sorbonne-ba, Kagge pedig az Antarktiszra próbált elmenekülni. Holott feltehetően nincs nagyobb hangzavar, mint régen volt; ahogy erre Alain Corbin utal a „Histoire du silence” c. írásában. Mielőtt a gumiabroncsot feltalálták, patkódobogás és fémabroncsos kerekek füleket nem kímélve harsogták be a kikövezett városi utcákat. Az önkéntes mobiltelefonba történő temetkezés ideje előtt a buszokat és a vonatokat pezsgő társalgás zengte be. Az újságárusok sem hagyták portékájukat néma halomban, hanem hirdették azt, ahogy csak a torkukon kifért; és a friss halat, cseresznyét vagy ibolyát áruló kofák is ugyanígy tettek. A színházban és az operában üdvrivalgások és csúfolódások szítottak zűrzavaros állapotokat. Még a vidékről is hozható fel példa: a parasztemberek énekszóval tartották meg a munkatempót – mára már azonban elmarad az ének. Nem annyira a zajszint változott itt – ami miatt az előző századok is panaszkodtak –, mint inkább a zavarás mértéke; a zavarásé, ami birtokba veszi a teret, amit a csend is betölthetne. Itt egy újabb paradoxon sejlik fel, ugyanis amikor igazán teret hódít a néma csönd – egy titokzatos fenyőerdőben, a mezítelen sivatagban vagy egy váratlanul megüresedett szobában –, az sokszor inkább bizonyul feszélyezőnek, mintsem kellemesnek. Kétségbeesés keríti hatalmába az embert; a fül önkéntelenül kap bármi után, ami megmentheti az üresség ezen ismeretlen mélységétől – legyen az egy hívó madárhang, falevelek susogása vagy a tűz szisszenése. Társadalmunk csendességet szeretne, de azért nem eseng érte. |