A theme of the age, at least in the developed world, is that people crave silence and can find none. The roar of traffic, the ceaseless beep of phones, digital announcements in buses and trains, TV sets blaring even in empty offices, are an endless battery and distraction. The human race is exhausting itself with noise and longs for its opposite—whether in the wilds, on the wide ocean or in some retreat dedicated to stillness and concentration. Alain Corbin, a history professor, writes from his refuge in the Sorbonne, and Erling Kagge, a Norwegian explorer, from his memories of the wastes of Antarctica, where both have tried to escape.
And yet, as Mr Corbin points out in "A History of Silence", there is probably no more noise than there used to be. Before pneumatic tyres, city streets were full of the deafening clang of metal-rimmed wheels and horseshoes on stone. Before voluntary isolation on mobile phones, buses and trains rang with conversation. Newspaper-sellers did not leave their wares in a mute pile, but advertised them at top volume, as did vendors of cherries, violets and fresh mackerel. The theatre and the opera were a chaos of huzzahs and barracking. Even in the countryside, peasants sang as they drudged. They don’t sing now.
What has changed is not so much the level of noise, which previous centuries also complained about, but the level of distraction, which occupies the space that silence might invade. There looms another paradox, because when it does invade—in the depths of a pine forest, in the naked desert, in a suddenly vacated room—it often proves unnerving rather than welcome. Dread creeps in; the ear instinctively fastens on anything, whether fire-hiss or bird call or susurrus of leaves, that will save it from this unknown emptiness. People want silence, but not that much. | Korunk – legalábbis a fejlett világ – egyik témája, hogy csendre szomjazunk, de hiába keressük. Figyelmünket véget nem érően bombázza és vonja el a forgalom moraja, a telefonok szüntelen pittyegése, a buszok és vonatok digitális közleményei, a még az üres irodákban is harsogó tévékészülékek. A zajban elfásulunk és az ellenkezőjére vágyunk – legyen az a vadon, a nyílt óceán, vagy akár egy másik félreeső, a nyugalomnak és az összpontosításnak szentelt hely csendje. Alain Corbin történész sorbonne-i rejtekében írva, Erling Kagge norvég felfedező pedig a déli-sarki pusztaságra emlékezve kísérelt meg menedéket találni. Ennek ellenére, – Mr Corbin ezt meg is állapítja „A csend története” c. kötetében -, alighanem ma sem nagyobb a lárma, mint ezelőtt. A gumiabroncsok megjelenése előtt a városokat utcaköveken csattogó fémabroncsos kerekek és lópatkók fülsiketítő zaja töltötte be. Mielőtt az emberek önként mobiltelefonjaik remeteségébe húzódtak volna vissza, az autóbuszok és vonatok beszélgetések zsivajától voltak hangosak. A rikkancsok sem hagyták portékájukat néma kötegekben heverni, hanem torkuk szakadtából hirdették őket, és persze a cseresznye-, az ibolya- és a frissmakréla-árusok sem adták alább. A színház és az opera a bravókiáltások és kifütyülés zűrzavarától visszhangzottak. Még a vidéki tájat is felverte a robotoló parasztok éneke. Ma már elcsendesedtek. Az emberek már az elmúlt évszázadokban is panaszkodtak a zajszintre; nem a zaj, hanem a figyelmet követelő tényezők mennyisége nőtt tehát meg, és azt a teret foglalja el, amelyet egykor a csend uralt. Azonban van egy másik ellentmondás is: amikor mégiscsak tért hódít a csend, – a fenyőerdő mélyében, a sivatag pusztaságában vagy akár egy hirtelen üresen maradt szobában –, sokszor inkább idegtépőnek, semmint megnyugtatónak bizonyul. Beszivárog a rettegés; a fül az ismeretlen üresség elől menekülve a legapróbb neszben is önkéntelenül megfogódzkodik, legyen az tűz szisszenése, madárcsicsergés vagy a lombok susogása. Az emberek csendet akarnak – de csak mértékkel. |